Hull a hó!

                                            
                                                     Hull a hó, hull a hó,
                                                     Mesebeli álom!
                                                     Télapó zúzmarát
                                                     Fújdogál az ágon.

                                                     A kis nyúl didereg,
                                                     Megbújik a földön:
                                                     Nem baj ha hull a hó,
                                                     Csak vadász ne jöjjön!

                                                     Parányi ökörszem
                                                     Kuporog az ágon,
                                                     Vidáman csipogja:
                                                     Süt még nap a nyáron!
                                                                         Gazdag Erzsi

                                              

Itt van az ősz, itt van újra...

                  

- Petőfi Sándor -

ITT VAN AZ ŐSZ, ITT VAN ÚJRA

Itt van az ősz, itt van újra,


S szép, mint mindig, énnekem.

Tudja isten, hogy mi okból

Szeretem? de szeretem.


Kiülök a dombtetőre,

Innen nézek szerteszét,

S hallgatom a fák lehulló

Levelének lágy neszét.


Mosolyogva néz a földre

A szelíd nap sugara,

Mint elalvó gyermekére

Néz a szerető anya.


És valóban ősszel a föld

Csak elalszik, nem hal meg;

Szeméből is látszik, hogy csak

Álmos ő, de nem beteg.


Levetette szép ruháit,

Csendesen levetkezett;

Majd felöltözik, ha virrad

Reggele, a kikelet.


Aludjál hát, szép természet,

Csak aludjál reggelig,

S álmodj olyakat, amikben

Legnagyobb kedved telik.


Én ujjam hegyével halkan

Lantomat megpendítem,

Altató dalod gyanánt zeng

Méla csendes énekem.
–

Kedvesem, te ülj le mellém,

Űlj itt addig szótlanúl
,
Míg dalom, mint tó fölött a

Suttogó szél, elvonúl.


Ha megcsókolsz, ajkaimra

Ajkadat szép lassan tedd,

Föl ne keltsük álmából a

Szendergő természetet.


(Erdőd, 1848. november 17–30.)

                                        

Juhász Gyula: Március idusára

Március idusára

                                                Vannak napok, melyek nem szállnak el,
                                                De az idők végéig megmaradnak,
                                                Mint csillagok ragyognak boldogan
                                                S fényt szórnak minden születő tavasznak.
                                                Valamikor szép tüzes napok voltak,
                                                Most enyhe és derűs fénnyel ragyognak.
                                                Ilyen nap volt az, melynek fordulója
                                                Ibolyáit ma a szívünkbe szórja. 

                                               Ó, akkor, egykor, ifjú Jókai
                                               És lángoló Petőfi szava zengett,
                                               Kokárda lengett és zászló lobogott;
                                               A költő kérdett és felelt a nemzet.
                                               Ma nem tördel bilincset s börtönajtót
                                               Lelkes tömeg, de munka dala harsog,
                                               Szépség, igazság lassan megy előre,
                                               Egy szebb, igazabb, boldogabb jövőbe. 

                                               De azért lelkünk búsan visszanéz,
                                               És emlékezve mámoros lesz tőled,
                                               Tűnt március nagy napja, szép tavasz,
                                               Mely fölráztad a szunnyadó erőket,
                                               Mely új tavaszok napját égre hoztad,
                                               Mely új remények ibolyáját fontad.
                                               Ó nagy nap, szép nap, légy örökre áldott,
                                               Hozz mindig új fényt, új dalt, új virágot!

Kosztolányi Dezső: Mostan színes tintákról álmodom

Mostan színes tintákról álmodom.
Legszebb a sárga. Sok-sok levelet
e tintával írnék egy kisleánynak,
egy kisleánynak, akit szeretek.

Krikszkrakszokat, japán betűket írnék
s egy kacskaringós, kedves madarat.
És akarok még sok más színű tintát,
bronzot, ezüstöt, zöldet, aranyat,
és kellene még sok száz és ezer
és kellene még aztán millió:
tréfás-lila, borszínű, néma-szürke,
szemérmetes, szerelmes, rikító,
és kellene szomorú-viola
és téglabarna, és kék is, de halvány,
akár a színes kapuablak árnya
augusztusi délkor a kapualján.

És akarok még égő pirosat,
vérszínűt, mint a mérges alkonyat,
és akkor írnék, mindig-mindig írnék,
kékkel húgomnak, anyámnak arannyal:
arany-imát írnék az én anyámnak,
arany-tüzet, arany-szót, mint a hajnal.

És el nem unnám, egyre-egyre írnék
egy vén toronyba, szünes-szüntelen.
Oly boldog lennék, Istenem, de boldog.
Kiszínezném vele az életem.

A reményhez

  

Csokonai Vitéz MihályA reményhez Főldiekkel játszó Égi tűnemény, Istenségnek látszó Csalfa, vak Remény! Kit teremt magának A boldogtalan, S mint védangyalának, Bókol úntalan. Síma száddal mit kecsegtetsz? Mért nevetsz felém? Kétes kedvet mért csepegtetsz Még most is belém? Csak maradj magadnak! Biztatóm valál; Hittem szép szavadnak: Mégis megcsalál Kertem nárcisokkal Végig űltetéd; Csörgő patakokkal Fáim éltetéd; Rám ezer virággal Szórtad a tavaszt S égi boldogsággal Fűszerezted azt. Gondolatim minden reggel, Mint a fürge méh, Repkedtek a friss meleggel Rózsáim felé. Egy híjját esmértem Örömimnek még: Lilla szívét kértem; S megadá az ég. Jaj, de friss rózsáim Elhervadtanak; Forrásim, zőld fáim Kiszáradtanak; Tavaszom, vígságom Téli búra vált; Régi jó világom Méltatlanra szállt. Óh! csak Lillát hagytad volna Csak magát nekem: Most panaszra nem hajolna Gyászos énekem. Karja közt a búkat Elfelejteném, S a gyöngykoszorúkat Nem irígyleném. Hagyj el, óh Reménység! Hagyj el engemet; Mert ez a keménység Úgyis eltemet. Érzem: e kétségbe Volt erőm elhágy, Fáradt lelkem égbe, Testem főldbe vágy. Nékem már a rét hímetlen, A mező kisűlt, A zengő liget kietlen, A nap éjre dűlt. Bájoló lágy trillák! Tarka képzetek! Kedv! Remények! Lillák! Isten véletek!

Egyszer mindenki visszatér

Egyszer mindenki visszatér,                                                 

Kik e falut elhagyták.

Ha máskor nem,halottak napján.

Virágot hoznak,gyertyát gyújtanak

Őseiknek sírján.

Temetőbe belépve, a sok új sír

Mind idegen neked,

Csak pár feliratos név

Idézi fel benned a régi emléket.

Igen, őt még ismertem, játszottam is véle

A másikat már nem ismertem,

Ő egy más vidék szülöttje.

Nem nyugszik itt apja, sem őse.

Ki tudja számolni, hányan hagyták el                                

Ősi fészküket, őseik nyugvóhelyét.

Egy jobb, egy szebb élet

Volt akkor a remény.

Megigéz a sok szép virág, gyertyafény,

Szülői sírnál, hol állsz, felvillan a boldog gyermekév. 

Könnyeid ne szégyelld, engedd, hogy hulljanak.

Ők, kik felneveltek, már csendben nyugszanak.

Dérlepte fejedben megfordult egyszer is tán?

Hogy nyughelyet itt e temetőben találj.

Sírodra itt kerül majd egy-egy szál virág, 

A nagy családból lesz még, aki emlékezik terád.

Járhatsz-e honban büszkén, a világban gazdagon,

Ahol ifjan szerettél, a szülőföld visszavonz.

Amint a mágnes a vasat magához rántja,

Egyszer mindenki visszatér a szép falujába.

/Horváth Géza/

Szép jó estét mindenkinek!

Néha jobb ha nevén nevezzük az érzéseinket, hogy tisztába legyünk velük.Én is eszt teszem most,  már nagyon vártam az első megjegyzést és meg is érkezett és ettől nagyon boldog voltam!!!! Kedves  " Centrum" köszönet

a reagálásért új lendületet adtál nekem ,és kedvet  tovább az íráshoz, mert azt gondolom én is ,hogy szükségem

van rá ( bár már egy kicsit elbizonytalanodtam ) de most új lendülettel vetem magam bele ebbe a csodás felszabadító érzésbe és most teljes egészébe leírom a legkedvesebb verseim egyikét. Előző írásaimba már egy pár sort becsempésztem (nem bírtam kihagyni) de most álljon itt teljes valójában , és remélem sokunk szívét megérinti úgy ahogy az enyémmel tette!!!

  Karinthy Frigyes: Előszó

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek.

Próbáltam súgni szájon és fülön,

Mindnyájatoknak, egyenként külön.

A titkot, amiért egykor titokban

Világra jöttem vérben és mocsokban,

A szót, a titkot, a piciny csodát,

Hogy megkeressem azt a másikat

S fülébe súgjam: add tovább.

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek.

Mert félig már ki is bukott, tudom,

De mindig megrekedt a féluton.

Az egyik forró és piros lett tőle,

Ő is súgni akart: csók lett belőle.

A másik jéggé dermedt, megfagyott,

Elment a sírba, itt hagyott.

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek.

A harmadik csak rám nézett hitetlen,

Nevetni kezdett és én is nevettem. 

Gyermekkoromban elszántam magam,

Hogy szólok istennek, ha van.

De nekem ő égő csipke fenyérben

Meg nem jelent, se borban és kenyérben,

Hiába vártam sóvár-irigyen,

Nem méltatott reá, hogy őt higgyem.

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek.

Hogy fájt, mikor csúfoltak és kínoztak

És sokszor jobb lett volna lenni rossznak,

Mert álom a bűn és álom a jóság,

De minden álomnál több a valóság,

Hogy itt vagyok már és még itt vagyok

S tanúskodom a napról, hogy ragyog.

Én isten nem vagyok s nem egy világ,

Se észak fény, se áloévirág.

Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél,

Mégis a legtöbb: ember, aki él.

Mindenkinek rokona, ismerőse,

Mindenkinek utódja , őse.

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek.

Elmondom én,  elmondanám,

De béna a kezem s dadog a szám.

Elmondanám az út hová vezet,

Segítsetek hát, nyújtsatok kezet.

Emeljetek fel, szólni, látni, élni,

Itt lent a porban nem tudok beszélni.

A csörgőt eldobtam és nincs harangom,

Itt lent a porban rossz a hangom.

Egy láb a mellemre lépett, eltaposta,

Emeljetek fel a magosba.

Egy szószéket a sok közül kibérlek,

Engedjetek fel lépcsőjére, kérlek,

Még nem tudom, mit mondok majd, nem én,

De úgy sejtem, öröm hírt hoztam én.

Öröm hírt, jó hírt, titkot és szivárványt

Nektek, kiket szerettem,

Állván tátott szemmel, csodára várván.

Amit nem mondhatok el senkinek,

Amit majd elmondok mindenkinek.

Köszönet ha elolvastátok: Georgina